Surány

A Surány néven ismert üdülőtelep az 1930-as évek elején jött létre Pócsmegyer Nagy-Dunaági határában. Kialakulása a hazai életmódváltozásnak abba az áramlatába illeszkedett, amelynek egyik jellemzőjeként a két világháború között a „szabadidő-eltöltés régi formái közül a nyaralás a középosztályi családok szinte kötelező nyári penzumává vált.” Míg az „1920-as évek elején a belföldi nyaralók száma [...] 50 ezer [...] Egy évtized múlva, az 1930-as években azonban már 1 millió felé közelített.”

Pócsmegyer tipikusan a közeli fővárost kiszolgáló helység. A megyeriek már a reformkorban rendszeresen sütöttek eladásra kenyeret és szállítottak vízi úton Pestre és Budára, hordtak piacra kerti veteményt, gyümölcsöt, tejterméket, aprójószágot. Később virágot, konyhakerti növényeket, elsősorban paradicsomot vagy monokultúraszerűen földiepret termeltek és vitték hajón a pesti Nagyvásárcsarnokba. Pócsmegyer határában két üdülőtelep is kialakult a főváros lakóinak igényeire. Az egyik a szentendrei Duna-ág túlsó partján, közvetlenül a hegyek tövében fekvő Leányfalu-pusztából nőtt ki az 1870-es években, majd 1949-ben önállósodott Leányfalu néven. Több neves művész és tehetősebb polgár építkezett ott. Miután az 1920-as években a filoxéra-járvány a Szentendrei-szigeten is elpusztította a szőlőültetvényeket, a megmaradt, illetve a homokbuckák oldalán újratelepített szőlős kertek mellett futóhomokossá váló térséget akáccal és feketefenyővel kötötték meg. Ezen, a szőlőművelésből kiesett, a falu termőföldjeitől keletre fekvő határrészen alakították ki a későbbi Surányt, a másik nyaralóhelyet, ahol kiskeresetű polgárok, tisztviselők vettek telket. Ugyanis Surányi Miklós pócsmegyeri földbirtokos, a Felsőgöddel szemközti rév körüli terület tulajdonosa az azonnali, nagyobb bevétel érdekében földjeinek egy részét üdülőtelekként kívánta értékesíteni. A váci Duna-ág szigeti partján ő létesítette az üdülőtelepet, ahonnan nézve különösen naplementekor nyújtanak hangulatos látványt a Szentendre-Visegrádi ill. Dunazug-hegység részét képező „lányfalusi hegyek”, köztük a Szent László-hegy, Koporsóhegy (csúcsa a Vöröskő-szikla).

Ezt az – ártéri erdővel, füzekkel, nyárfákkal és a kapcsolódó természetes növénytársulással szegélyezett – partvidéket jól lehetett értékesíteni, a szó szoros értelmében „el lehetett adni” dunai fürdő, napozó és csónakázó paradicsomként, ahol eleinte csakis evezősök pihenését szolgálta Kern Márton „Surányi csárdája” és panziója. A Nyugati pályaudvarról a váci vonalon vonattal könnyen elérhető Felsőgöd, ahonnan motoros komp biztosította az átkelést a csárdához.

Amint Gábriel Tibor 1992-ben megírta az akkori Dunakanyar című folyóiratban, a földbirtokos a parcellázás engedélyét 1932. szeptember 5-én kapta meg. Ezt követően a parcellák telekkönyvi nyilvántartásba kerültek. De az első építmény lakhatási engedélyét 1930-ban adták ki.

Az üdülőtelkek tulajdonosai 1933. január 8-án megbeszélést tartottak és egyesület alapítását kezdeményezték. Egy ötfős bizottságot alakítottak, amelynek feladata volt a parcellázással és a létrehozandó üdülőteleppel kapcsolatos egyeztetéseken a telek-tulajdonosok képviselése. A megjelentek – valamennyien fővárosi lakosok – egyetértettek többek között abban, hogy a fák kivágását megakadályozzák, az építkezések ellenőrzésével a telep üdülőhelyi jellegét megőrzik, az üdülőtelep életének szabályozásával a pihenés és kikapcsolódás feltételeit biztosítják.

Ennek a kezdeményezésnek a 75. évfordulójáról emlékeztünk meg 2008-ban a nyári ünnepségsorozatban, hiszen gyakorlatilag akkor kezdődik a telep és a Fürdő Egyesület története.

A Surányi Fürdő Egyesület – akkor még „Surányi Üdülőtelep Egyesület” alapszabályainak kiegészítését 1934. októberében terjesztették fel a belügyminiszterhez, aki 1935. február 11-én hagyta jóvá működését. Működése jellegére utal, hogy a következő években kiadásai legnagyobb tételeit a csónakház fenntartása, a telefonszámlák és a telepőr fizetése alkották, mely utóbbihoz az anyaközség is hozzájárult.

Surányi Miklós a tervezőmunkára, az utcahálózat kialakítására megnyerte Hajós Alfréd (1878–1955) építészmérnököt, olimpiai bajnokot. A földbirtokos először maga építtetett és készen árusított a telekkel együtt mintegy tíz különböző mintaházat, hogy szemléltesse, milyen csinosan hat itt egy-egy villa. A földszintes, lapos tetejű, vakolt falú házakon kívül a Duna-parton egy vöröstéglás egyemeletes nyaraló is készült, egy emeleti terasszal. Hasonlók később nemigen épültek, csak másféle emeletes megoldások, például tetőtér-beépítéssel.

Az 1933 táján kiadott telekértékesítési prospektus megfogalmazása szerint „A magyar úri közönség, a sportemberek és evezősök gyorsan felfedezték és megszerették ezt a fővárostól 25 km.-nyire fekvő gyönyörű üdülőhelyet, amely elsőrendű ivóvízzel és teljesen pormentes levegővel büszkélkedik.” A prospektusban elővigyázatosan elhagyták a térképről a Szigetmonostorhoz tartozó és Surányhoz hasonló adottságokkal rendelkező Horányt, a sziget másik nyaralótelepét, amely Pesthez még közelebb fekszik, s így komoly konkurenciát jelenthetett Surányi Miklósnak. A Szentendrei sziget harmadik üdülőtelepe a XX. század végére épült ki Kisoroszi határában.

A „Surányi-parcellázás” területének erőltetett és értelmetlen „Surányi-sziget” elnevezése helyett a telepiek kezdettől “Surány”-t szoktak mondani, így a helynévre utaló személynévből másodlagosan újra helynév lett. Szabatosabb az 1950-es évektől használatos hivatalos név: Surányi-telep. Rövid ideig, 1970 táján élt a Surányliget megjelölés, majd a XX. század végére hivatalos lett a Surány elnevezés.

A Surányi Fürdő Egyesület irattárának adalékai szerint 1938-ban is tárgyaltak már a nyaralók „a villany-világitás ügyében” Surányi Miklós földbirtokossal, de eredménytelenül.

1964 tavaszán nyílt végül lehetőség arra, hogy a nyaralókba bevezessék a villanyt.

1970-ben Budapest jobb vízellátása érdekében Surány északi szélénél csáposkutakat telepített a Fővárosi Vízművek, emiatt az üdülők kútjaiból „megszökött a víz”, kénytelenek voltak a surányiak bevezettetni a vizet telkükre, házukba.

Időközben Surány monstrum üdülőteleppé fejlődött, négy kerülete van, több ezer épületének java 2000-ben is csak üdülő, kisrésze szolgál állandó lakásul. 1990-ben állandó lakos 118 volt.

Cikkünk megírásában segítőnk volt a Surányi Fürdő Egyesület korábbi elnöke, Urbányi György úr is.

Balogh Jánosné Horváth Terézia és Csóka Edina

 (Megjelent: Pócsmegyeri Kisbíró, 2008. május 20.)

 *     *     *

A szerzőkkel egyeztetve megjegyzésként hozzáteszem, hogy az állandó lakók száma 1991-ben 517 fő volt Pócsmegyeren (ebből a tanulmány szerint a surányi lakók 118-an voltak). A 2008-as adatok szerint Pócsmegyer állandó lakóinak száma 1834 fő, arra pontos adat nincs, hogy ebből hányan élnek Surányban, de a nagyságrend biztos, hogy meghaladja az 1000 főt. (Karsai Gábor)